1-3.: VERSEK/VERSFORDÍTÁSOK/BOLGÁR NÉPKÖLTÉSZET/DÉLSZLÁV NÉPKÖLTÉSZEET/ALBÁN NÉPKÖLTÉSZET/ MAGYARORSZÁGI CIGÁNY NÉPKÖLTÉSZET/UDMURT, NYENYEC, VOGUL, CSUVAS NÉPKÖLTÉSZET
Mondják és írják, hogy “kétféle” Nagy László van. Daloló az egyik: életről, halálról, nehéz fájdalmakról, ropogó és szárnyaló örömről, zúduló magányról. És látomásokkal küszködő, “hosszú énekek” örvényeiben mélyre merülő a másik., Látomásoktól meggyötört, amelyeket a lét vetít elé, vagy maga vetít a létre. S e létről poémákban, terjedelmes lírai alkotásokban valló: életről, halálról, fájdalomról, gyönyörről. Meg történelemről: magányról, szerelemről, emberi próbákról, pusztulásokról s megújulásokról.
De vegye kezébe akárki ezt a gyűjteményes kötetet, s próbálja szétválasztani e “kétféle” Nagy Lászlót. Mert – bárhogy csűrje-csavarja is – csak egy költőt talál, aki dalokban és látomásokban azonos mondandókról, hasonló szorongásokról és világbanyújtózásokról vallott. Műveiben csak egy költőt érzékelünk, akit keményre kalapált az idő, s aki az emberi keménység mindent vállaló és mindig kitartó szenvedélyével felelt az időnek, a világnak. A létnek tehát, s amit abból egy emberi élet leginkább felfoghat és magába zárhat: a megélt és megértett történelemnek. Tragikus végletességgel, játékos kedvvel és a próbáló időben egyre bölcsebb fölénnyel: sok fintorral és oldódó örömmel is. Mert költői kíváncsiság munkált benne, és nemzetére, az emberiség sorsára figyelmező, teremtő akarat.
Lírai igéző erejével Nagy László több mint három évtizeden át szólt és énekelt közöttünk. Töményen, nehezen bogozható vállalásokkal s képekkel, erkölcsre, emberségre és szavára kényesen. Képzeletének egyetlen pillantása elegendő, hogy az élet egyetemességével szembesítsen. Emberi lényünk teljességet ostromló vágyaival: “Ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra!” S a képeivel át lehetne rajzolni a világot. Emberibbre, tisztábbra, A tartás s a fegyelem erejétől egyetlen tömbből faragottá. Mert amit Adyról írt, róla is szól: “Akinek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván?” Verseiben az emberi helytállás és odaadás “mércéjét” példázta folyton. Költő ennél többet értünk nem tehetett.